Országos TÁNCHÁZTALÁLKOZÓ és Kirakodóvásár • 2018. április 13–15.

A kiválasztott menüponthoz tartozó cikk a menüsor alatt látható.

„Mester-ség” – Kása Béla és Henics Tamás fotókiállítása • 2011. április 2–3. 10.00–18.00
Kodály Zoltán terem (I. em.)



kasa_henics


Kása Béla fotográfiái elé

Kása Bélával egyik közös erdélyi utunk alkalmával a mezőségi Székre mentünk. Ilka Gyuriék felé tértünk le, a kis lejtős úton, aztán Béla hirtelen megállt: Vajon Sánta Zsuzsi itthon lehet-e? - mormolta, majd:
– Nézzük meg, köszönjünk be! - mondta határozottan, s én csak követtem egyre gyorsuló lépteit. Hihetetlen látvány tárult elém. A domboldal aljában kis nádfedeles viskó, kékre meszelve, körülötte virágzó szilvafák, az udvaron sparhelt, rajta rotyogó fazék, a viskó ajtaján a szél ki-kilendítette a légyfogó függönyt. A kutya morgására kibukkant a függöny mögül egy gyönyörű arc, kezdetben értetlenség rajta, majd könnybe lábadt öröm:
– Béla, te vagy az?
Betértünk a kicsi házba, mely mindössze egy szobából állt, alvótér, télen konyha is. Itt élt Zsuzsi lányaival, példás rendben, tisztaságban. Zsuzsi akkor már beteg volt, de meggyötört lénye pillanatok alatt átváltozott, háziasszonnyá vált, kávéval, sörrel kínált bennünket s Bélával való „rég-idézése” során elővette varrottasait és kézimunkázni kezdett.
Látszott, hogy nem mindennapi ismeretség az övék. Tudtak egymásról sok mindent, sorra kérdeztek családot, ismerősöket, felidézték a régi időket. Sokáig beszélgettünk, ott is ragadtunk, pedig mennünk kellett volna.
Így ismerem Kása Bélát. Az emberekhez való közvetlen viszonya, a türelme, az emlékezni tudás mind-mind hozzájárul ahhoz, hogy ne csupán fotográfus, de talán szociológus, pszichológus is legyen egyben. Képes arra, hogy egy-egy utazása során hosszú napokon át ne vegye elő fényképezőgépét, hogy megvárja és megérezze a pillanat, az ember, a lelkület, az igazi alkalom eljövetelét.
Kása Béla megvárja amíg a szem-szív-tudás tengely és a megörökítendő pillanatba vetett hit együtt áll, hogy ezek a pillanatok ne csupán képkeretbe szorult idő-lenyomatok legyenek, hanem mondjanak, közvetítsenek valamit a jövő nemzedékének is, azoknak, akiknek már minden bizonnyal nem lesz alkalmuk az ő általa látottakat a maguk valójában megismerni.
Henics Tamás



Henics Tamás képei elé

Tamás barátommal először Amerikában találkoztam. Rögtön kiderült róla, hogy remek házigazda, jól főz, szereti a zenét, a táncot, maga is zenész, „mellesleg” kutatóorvos. Jó ideje levelezgettünk már, mikor egyszer bejelentette; visszaköltöznek Európába. Első útja szinte rögtön a határon túl rekedt magyar testvéreinkhez vezetett. Viharos gyorsasággal kezdte felfedezni fényképezőgépével Erdély tájait, eldugott kis falvait s főleg az ott élő embereket.
Henics Tamás nagymestere a kapcsolattartásnak. Kapcsolatot teremteni adottság kérdése. Egy kapcsolatot életbentartani, ahhoz már több kell ennél. Munkásságának legfontosabb része, hogy állandó kapcsolatban van azokkal, akiket fényképez. Legtöbbjük már családtagként fogadja őt és családját, kalotaszegi és mezőségi otthonában.
Mindenkinek jól esik egy biztos pont, egy barát, valahol a világban, aki nem feledkezik el az emberről és rendszeresen megjelenik, mindig optimista, vidám alakjával reménysugarat hozva a döcögő, ingatag hétköznapok világába.
Alfred Stieglitz szerint a fényképezés nem más, mint „meglátni és megérezni” a pillanatot. HenicsTamás meglátta és meg is érezte azt. Ahányszor csak „másik világa” engedi, elutazik kedvenc falucskáiba találkozni, beszélgetni, muzsikálni, megörökíteni a számára fontos pillanatokat, amelyeket most velünk is megoszt.
Kása Béla

© 1982–2017 Táncháztalálkozó
Megosztás